Az alábbi rövid írás a Kalamáris Ifjúsági Egyesület felkérésére készült egy észak-alföldi civil együttműködési projekt kapcsán.   

Még egyszer az együttműködésről…

A nyolcvanas évek végén bekövetkezett társadalomtörténeti fordulat környékén a civil társadalom talán legfontosabb „varázs-szava” az érdekképviselet volt, majd fél évtizeddel később egyre inkább a pályázat fogalma került előtérbe, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozás után az együttműködés váljon a civil szféra és az egész társadalom központi kifejezésévé. Ahogy annak idején is rendkívül nehezen sikerült definiálni a legkülönfélébb érdekeket, és erre hivatkozva maradtak egyben, vagy éppen bomlottak fel nagy civil szervezetek, úgy később a pályázat volt ilyen összetartó, néhol széthúzó erő. Ma már nem lehet kellő hangsúlyt adni egy érdeknek, ha arra nem mondjuk azt, hogy a legkülönfélébb csoportok értenek ezzel egyet, működnek együtt az adott témában. Politikusok is azt hangoztatják, hogy egyik-másik érdekcsoport melléjük állt, ők pedig hajlandóak velük együttműködni céljaik, a „társadalmi felemelkedés” megvalósításában. De a pályázatok beadása sem történhet meg együttműködési szándéknyilatkozatok melléklete nélkül.

A gond inkább azzal van, hogy rendkívüli módon kiürült ezen kifejezés is. A kilencvenes években nagyon kevesen voltak hajlandóak – ebben a kérdésben ma sem változott sokat a világ – megérteni és elfogadni, hogy az érdek az egyén személyiségi összetevőiből a leginkább politikai természetű (Bihari Mihály), és ennek megfelelően mindenek előtt elvi jelentősége van és tapasztalatilag nehezen megfogható (Papp Zsolt). Ma már az együttműködés fogalmának legfontosabb támpontjai homályosulnak el: csak jól definiált cél mentén lehet együttműködni, amely cél elérésében minden fél motivált. Ehhez nagyfokú bizalom kell, azonban szinte minden szociológiai vizsgálat azt mutatja, hogy a magyar társadalmat erős bizalmatlanság hatja át. A magyar bizalmatlan társával szemben: a magyar emberek között nincs igazi polgártársi (citoyen) viszony. Sőt ezen túlmenően a magyar ember nem bízik az állami testületekben, a gazdasági élet szereplőiben, így nem meglepő, hogy valójában a civil társadalom szervezetei is egy bizalmi vákuumban léteznek.[1]

De ne ragadjunk le az együttműködés attitűd jellegű megközelítésénél, hanem pragmatikus oldalról megközelítve mondjuk ki, hogy fontos szempont a feladatmegosztás, az együttműködés időbeli behatárolása, eszközbeli feltételeinek tisztázása. Tegyük hozzá: tulajdonképpen az együttműködés az érdekképviselet és a pályázatírás eszköze is, de nem célja azoknak.

Mielőtt még áttérnénk a regionális ifjúsági együttműködés területére, az érdekből kiindulva fontos néhány alapgondolatot felvázolni. A társadalom alapegységét (egyén és család) követően a hierarchiában a legalsó szint a szomszédság, kisközösség. Ezen közösségek organikus egységek, vagyis fentről nem hozhatók létre, ugyanis a kormányzati-irányítási szint – ha úgy tetszik beavatkozás – legalsó lépcsőfokának tekintett település alatt léteznek. Márpedig az egyén viszonya a közösséghez minden esetben a felelősségen – és mint ilyen a bizalmon – alapul, éppen ebből kiindulva a közösség érdekalapú azonosulást biztosít. Tehát a közösségi szinten kialakuló együttműködések az érdek mentén jelentkeznek.

Továbblépve, a globális világ megjelenése – mindenhol található kínai áru, mindenki tudja, hogy ki az Amerikai Egyesült Államok elnöke, stb. – egy ellentétes mozgást is elindít, mégpedig a lokális viszonyok felértékelődését. A globalizálttal szemben lokális összefogással lehet felvenni a küzdelmet. Ide pedig úgy kapcsolódik a pályázat, mint másik központi fogalmunk, hogy a globális pénzközpontúság helyett, lokális szinten a tudás alapú társadalom kerül előtérbe, vagyis az együttműködésnek forrásteremtő szerepe is van. Jó néhány példát lehet erre mutatni, elég ha alapítványunk 2008. szeptemberében az erdélyi Szilágyerekeden megvalósított játszótér-építő projektjét vesszük figyelembe, ahol minimális pénzügyi ráfordítással, különböző szereplők önkéntes munkájával, a helyi lakosság felajánlásával egy hét alatt sikerült egy négy elemből (homokozó, mászkáló, lengőhinta, mérleghinta) álló játszótér kialakítása. Hasonló példákat lehet felsorolni a kistelepülések túlélési stratégiáit megvizsgálva. Az észak-magyarországi ifjúsági szervezetekhez kapcsolódóan pedig érdemes megnézni a hálózatelemzés kapcsán felhozott hat szituációra adott válaszok megoszlását. A hat szituáció közül az egyik leginkább ide kapcsolódó kérdés: „Kérem, most gondoljon az olyan nagyobb fajta segítséget igénylő helyzetekre, mint amilyen például a szervezet válságos helyzete! (Elsősorban ne anyagi kérdésre gondoljon!) Kihez szokott Ön fordulni, amikor ilyen típusú segítségre van szüksége? Vagy kihez fordulna ilyen jellegű segítségért?”[2]

Ha mindez igaz, vajon miért alakulnak ki olyan nehezen az együttműködések akár helyi, közösségi szinten is?

Nem minden együttműködés, amire azt mondjuk és sok minden együttműködés eredményeképpen jön létre, amely kapcsán fel sem merül ezen „varázs-szó”. Nézzük meg a regionális ifjúsági szervezetek helyzetét ebből a szempontból.

Alapvetően elmondható, hogy miközben a fiatalok jelentős aránya nem vesz részt semmiféle civil társadalmi szerveződésben[3] (ez a már fentebb említett bizalmatlanságból is adódik), az ifjúsági és ifjúságért szervezetek száma és tevékenysége egyre gyarapszik.[4] Ma már az ifjúsági információs irodák mellett, az egészségügy és szociális szféra területén is jelentős működést felmutatni képes szervezetek vannak jelen, de a szabadidős tevékenységet folytató szervezetek száma sem elhanyagolható, sőt a középiskolás és egyetemista érdekképviseletek sem kerülhetők meg egykönnyen. Ezek között mégis ritka az együttműködés – sóhajt fel a pályázati adminisztráció tagja.

Ennek egyik oka az érdekek között felmerülő különbségek, amelyek ugyan nem minden esetben vezetnek egymásnak feszüléshez, de gyakran érdektelenségbe fullad a másik tevékenysége a sajátunk szemszögéből nézve. És ez természetes, hiszen a fent említett különböző területen működő szervezetek éppen az érdekekben különböznek a leginkább, és ehhez képest csak maszlag, hogy a célok nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ennek kiküszöbölésére egy út van: a civil szervezetek tevékenységeik kapcsán a fiatalokat nem láthatják csak a saját szemüvegükön keresztül, vagy csak abban az egy „csőben”, amelyben kifejtik tevékenységüket. A drogprevencióval foglalkozó szervezetek alig, vagy sok esetben egyáltalán nem kapcsolódnak a diákjogokkal foglalkozó szervezetekhez. Amíg a fiatalokat ilyen „páciensekként” látják, addig nem is érdekeltek az együttműködésre, de ugyanez igaz a diákjog védőire is, hiszen amíg csak a jogsérelem oldaláról közelítenek, addig észre sem vehető a megelőzés oldaláról érkező jelzés. Tehát ebben a kérdésben az egymást keresztező, néhol teljesen átfedő területek, pillanatok felismerése és megragadása lehet az együttműködés záloga. De ne essünk át a ló másik oldalára, és ez vezet el majd a másik okhoz: nem is lehet annál szélesebb körű az együttműködés, mint annak a mezsgyének a megtalálása, amelyben a szervezetek tevékenysége, célcsoportja átfedésben van. Hiszen, ha így fogjuk fel, akkor nem teszünk többet, mint a pályázatkiíró, aki abban érdekelt, hogy a szűkös forrásokért minél szorosabb verseny alakuljon ki, hiszen ezzel támasztja alá saját bürokratikus eljárási rendjét. Márpedig, ha azonos forrásokért folyik a harc, akkor az együttműködésre nem kerülhet sor, akkor sem, ha ebben az esetben az együttműködés éppen kartellt jelentene, és talán a civil szféra az egyetlen terület, ahol a kartell-működést nemhogy nem büntetik, hanem egyenesen támogatják (de most ne menjünk bele ebbe a kérdésbe, hiszen rövid cikkünknek ez nem tárgya).

Ez utóbbi megközelítés inkább a kooperáció és a versengés közötti különbség témájához vezet. Márpedig ebben a felfogásban az együttműködés cselekvési stratégiát takar. És itt beszélhetünk a versengés kapcsán az individualizmusról, az együttműködés, vagy kooperáció kapcsán pedig a csoport- és társadalom-szerveződés talán legfontosabb elvéről. Ebben a felfogásban az együttműködés már önmagában is érték, azonban mi ezt a felfogást csak az együttműködés egyik értelmezéseként fogjuk fel, és továbbra is fenntartjuk, hogy az együttműködés önmagában nem lehet cél, de mint etikai norma elfogadható. Ezt nevezhetjük hagyományos együttműködésnek is, mint ahogy az a történelem során a nagycsaládokra jellemző volt, egy példa erre az összetett családok Indiában, ahol a hagyományok előírják az együttélést, olyan áthághatatlan szabályokat alakítva ki, amelyek mint morális szabályok a társadalom működését alakítják. Ebben a formában a személyes ismertség kerül előtérbe, akárcsak a mostani projekt hálózatkutatásának eredménye: a szituációkra adott válaszok, a szervezetek megnevezését alapvetően az ismertség határozta meg. És természetesen itt jön elő, hogy az ismeretlenség az együttműködést is gyengíti a többi szituációban (kivel bérelne/működtetne közös irodát, kit jelentetne meg a kiadványában, stb.), tehát az ismeretlennel kölcsönösen előnyös együttműködés sem jöhet létre.

Azonban, ha az együttműködést mintegy folyamatként ragadjuk meg, akkor visszatérünk a fent felvázolt „csőlátáson” túli világhoz: a növény-, illetve állatvilágban a szimbiózis tulajdonképpen együttműködést, kooperációt jelent a túlélés érdekében. És innen már csak egy lépés az evolúciós folyamat ilyen irányú megközelítése, amely tulajdonképpen az automatikus együttműködés egyik formája, amely ösztönös alapú. Ilyen lehet a közös fenyegetettséggel szembeni fellépés, amelyet nem egy önmagában vett akarat hozott létre, hanem egy külső veszély alapozott meg. Mint tudjuk a közös ellenfél/ellenség szoros csoportalakító tényező, nincs ez másként a szervezeti együttműködések terén sem. Lássuk be: a konferenciákon állandóan tapasztalt pályázati adminisztráció ostorozása ilyen kohéziót hoz létre a szervezetek között, amely ösztönös együttműködésként fogható fel.

Az ifjúsági szervezetek együttműködése ebben az értelemben egyféle szimbiózist kell, hogy jelentsen. Első lépésben megteremteni az egymás mellett élés, illetve az egymással való élés feltételeit. Ennek megfelelően az együttműködés lehet önkéntes vagy önkéntelen. Önkéntesnek nevezzük az együttműködést, ha bárki saját érdekei figyelembe vételével dönthet és dönt arról, hogy részt akar-e venni az együttműködésében, és önmagában pusztán attól semmiféle hátrány nem éri, ha ebben nem vesz részt. Önkéntelen, ha és amennyiben például együttműködés szükséges bizonyos forrásokhoz való hozzáféréshez. A legismertebb példa, amikor önkormányzati forrásokhoz való hozzáférést a közös irodahasználattal oldja meg a helyhatóság. A népmesei hősök között, amolyan Robin Hood-i igazságosztóról van szó, aki mindig az elesett segítségére siet, de az elesettség szempontjait ő maga határozza meg, arról semmiféle társadalmi párbeszéd, dialógus nem alakul ki. Ettől ez még nem jelenti azt, hogy a pályázati felhívásban hiba lenne az együttműködés „kikényszerítése”, de azt mindenképpen, hogy ez a feltétel nem biztosítja az együttműködések szerves, organikus kialakulását, mint azt fentebb a közösségek kapcsán jeleztük.

Az együttműködés lehet közvetett vagy közvetlen. Közvetett, ha az együttműködés folyamatában a felek aktívan részt vesznek, közvetlen, ha csak „nevüket adják”. Ebben a distinkcióról sem beszélhetünk a jó és rossz ellentétjenként, hiszen sok esetben a névszerű csatlakozás is fontos társulási pont, azonban itt megint felmerül a közösség, mint organikus egység kérdése. Némileg ide kapcsolódik a formális vagy informális együttműködés felosztás is, amely kapcsán immár egyértelműen azt mondhatjuk, hogy a közös cél érdekében kifejtett erőfeszítések kombinációját nevezzük együttműködésnek. És itt már felmerül a tárgyunk tekintetében oly fontos szerződéses együttműködés, amely során a közös viselkedés minden apró részlete szabályozva van és immár nem az állatvilágban jellemző szimbiózis, vagy a nagycsaládra jellemző morális norma, hanem törvényi és jogi szankció a betartás és betartatás záloga. A szerződéses együttműködés a kapitalista gazdaság egyik legfontosabb szervező elve, amely némileg megbomlani látszik a mostani gazdasági válság kapcsán[5], de mindenképpen alapvető együttműködési norma. Vagyis ifjúsági szervezetek terén ez úgy jelenhet meg, hogy egyféle szerződéses viszony alakul ki a résztvevők között, amely szerződésben jól definiálva van mindenki szerepe és mozgástere, a fent már említett célok mellett a feladatok, időbeli hatály és eszközbeli – ha úgy tetszik erőforrásbeli – feltételei is le vannak szögezve. Sőt e szerződés megszegésének szankciói is ismertek. Újra a népmesék területére tévedve a Mátyás királyi szemlélet diadalmaskodik, aki a törvény betartását kérte számon álruhás utazásai során és nem a legkisebb fiú megmentésen szorgoskodott.

Felfogásunkban ez a valós együttműködés, amelyre regionális szinten felfűzhetők a szervezetek, hiszen a szimbiózis még önmagában nem alakít ki érdekközösséget, a nagycsaládi modell pedig a mai individualista világban nehezen tartható szervezeti szinten. És természetesen a katonai világból ismert felülről vezérelt együttműködés hosszú távú létezésében sem igazán hiszünk, bár elismerjük, hogy ez is az együttműködés egyik formája. A vezérelt kooperációban szó nincs arról, hogy a résztvevőket a közös cél felismerése sarkallja közös cselekvésre, sokkal inkább egy személy, vagy szervezet célja határozza meg az együttműködés irányát és tartalmát. Eredményesség szempontjából azonban mindenképpen ez a leghatékonyabb. Gondoljunk csak az állandó konszenzusra törekvő, a legkülönfélébb érdekeket figyelembe vevő államvezetés biztos bukására.

Itt viszont térjünk vissza egy gondolat erejéig, és mentsük meg a pályáztató mundérját is. A pályázat kiírója gyakran nem demográfiai csoportot, vagy kulturális entitást lát, hanem komplex területi egységeket (itt jön be a regionális szintű együttműködés), illetve olyan szociális és/vagy gazdasági problémákat, amelyek leküzdése, mint fő cél mellé az egyéni, illetve szervezeti törekvések is beférnek, ez azonban nem együttműködési szándéknyilatkozatot, hanem konkrét célmegfogalmazást és eredménymutatót követelne meg. Ebben téved a pályáztató, hogy megelégszik a nyilatkozati szinttel, de nem mérhető az együttműködésből teremtett közös érték, eredmény. Ugyanis a pályáztatónak valószínűleg nem az egyéni/szervezeti korlátozatlanság megszüntetése a célja, hanem az egyének/szervezetek közötti együttműködések szabadságának a biztosítása, amely kölcsönösen előnyös elköteleződést jelent, ez pedig jóval több, mint az együttműködési szándék kinyilatkoztatása.

Van még egy ideáltipikus helyzete az együttműködésnek, mégpedig a spontán együttműködés, amely azonban időben igencsak behatárolt és regionális szinte nagyon nehezen ragadható meg (nem is beszélve a cikkünk elején jelzett bizalmatlansági tényezőről). Ilyen lehet az időszakosan megjelenő közös rendezvények, fellépések, amelyek azonban nem feltételeznek hosszú távú tervezést és stratégiai partnerséget.

Összegezve, fontos, hogy az EGYÜTTMŰKÖDÉS kapcsán a felek végiggondolják, és hangot adjanak saját érdekeiknek, ezt pedig a partner semmiféle formában ne kérdőjelezze meg. Következő lépésként át kell gondolni a legkülönfélébb együttműködési formákat, hogy azok közül melyik felel meg a közösen elérendő célnak, és ennek megfelelően lehet kialakítani a partnerségeket, amelyek immár működőképesek lehetnek. A regionális szintű ifjúsági együttműködés sem valósulhat meg, ha az egyes szervezetek más és más szinten gondolják saját részvételüket, és ezt a partnerek nem elfogadják, hanem igyekeznek saját elképzelésüket rákényszeríteni. Kiváló példa erre a projekthez kapcsolódó szervezeti hálózat felvázolására tett kísérlet, amiből egyértelművé vált az oda-vissza jelölések kapcsán, hogy mely szervezetek szerepelnek egyféle vezérelt kooperáció alakítóiként, illetve melyek azok, amelyek szerződéses viszonyból adódóan működnek együtt. Ugyancsak érdekes ennek kapcsán átgondolni a széttagozottságot is. Az egyhetes műhelyen résztvevő szervezetek sem voltak mindig tisztában, hogy mit várnak el az együttműködéstől, viszont a folyamat során saját maguk alakíthatták a Regionális Ifjúsági Fórum lehetséges felépítését, és természetesen ennek megfelelően voltak szervezetek, amelyek nem találták meg helyüket az így kiizzadt struktúrában. Ez azonban nem kell elriassza a többieket a közös célhoz kapcsolódó tevékenységtől, hiszen lesznek olyan momentumok, ahol az adott szervezetek újra bekapcsolódnak, hogy azt követően megint kiváljanak belőle. A legfontosabb jelzés viszont a nyitottság megmutatkozása volt, és ez már önmagában is érték, hiszen enélkül biztos, hogy nem alakulhatnak ki partnerségek. A bizalom infrastruktúrája lokális, regionális vagy közösségi szinten csak egymás megismerése mentén teremthető meg, akkor is, ha megállapodás során rögzített szabályok betartása a legfontosabb szempont.

Végezetül pedig fogadjuk el, hogy az értékteremtés nem lehet magányos folyamat, hanem olyan hálózatok eredményeként valósulhat meg, amelyet a Kalamáris Ifjúsági Egyesület és a mostani projekt zárószakaszában is részt vett szervezetek elindítottak, illetve a projekt kapcsán felvázolt hálózati térkép mentén.

[1] Lásd a társadalmi tőkével kapcsolatban: Coleman: Társadalmi tőke az emberi tőke termelésben, AULA 1998. A kutatási eredményekkel kapcsolódóan: Skrabski Árpád – Kopp Mária: A bizalom, mint társadalmi tőke központi jellemzője, In: Vigilia 2008/10. szám, Szalai Ákos: Nem pénzügyi, bizalmi, http://index.hu/velemeny/jegyzet/bizalom08111/, letöltve: 2009.04.21.

[2] Lásd: Az észak-alföldi ifjúsági szervezetek kapcsolati hálója egy szociológiai kutatás alapján, <http://kozeletre.hu/2009/03/21/regionalis-ifjusagi-egyuttmukodes-eszak-alfoldon/>, letöltve: 2009. április 20.

[3] Lásd: Ifjúságkutatás 2008

[4] Ennek egyik számszerűsített mutatója az ESZA Kht. Statisztikai adatainak áttekintése az ifjúsági témájú pályázatokkal kapcsolatban (beadott pályázatok száma, pályázó szervezetek száma, egy pályázó által benyújtott pályázatok száma)

[5] Lásd: Szalai Ákos: Nem pénzügyi, bizalmi, index.hu, <>, letöltve: 2009. április 15.